Hová tűnt az én időm, a te időd, a mi időnk és ez nem egy ragozási feladat, hanem inkább egy a kapcsolataink működőképességét vizsgáló kérdés. Az elmúlt év tavasza óta sokan otthonról dolgoznak és este is haza kell érkezniük nyolcig a családtagoknak. Gondolhatnánk azt, hogy a párok így több időt tudnak együtt tölteni. A hozzám érkezők mégis arról számolnak be, hogy a párjukkal szinte semennyi időt nem töltenek együtt. Vannak, akik ezt több tíz éve így teszik.

Fontos azért leszögezni, hogy az együtt töltött idő nem az egy légtérben való tartózkodást jelenti, hanem olyan tevékenységet, amikor teljes figyelmünket a másiknak adjuk. Vagyis nem számít bele az együtt töltött időbe az olyan beszélgetés, amikor a pár egyik tagja a telefonján fontos üzeneteket olvas vagy válaszol meg, vagy számítógépen vadul öli az ellenséget.

Itt állj meg és add össze, hogy az elmúlt héten mennyi időt töltöttél a pároddal, amikor odaadtad a figyelmedet, beszélgettetek vagy együtt végeztetek valamilyen munkát, mondjuk a kertben a tavaszi metszést vagy a gardróbszekrényben a ruhák rendberakását. Elegendőnek találod-e a kapott számot? Ha visszagondolsz a kapcsolatotok elejére, akkor ez a szám mekkora volt? Mire elég ez? Lehet, hogy csak az operatív ügyeket és a gyerekek nevelésének kérdéseit tudjátok megvitatni. Ki, mikor mit intéz el vagy szerez be, ki tanul a gyerekkel. Szülőtársakként működünk együtt ilyenkor. A kapcsolatunk gondozása azonban hiányt szenvedhet, ha nincs ’mi’ időnk. Nőhet a kapcsolati távolság, csökkenhet az intimitás, megjelenhet a magány érzése és az, hogy a feladataimmal egyedül maradok. A kisgyerekeket nevelőknek most még nehezebb megszervezniük, hogy kettesben legyenek. Marad az este, amikor a gyerekek már elaludtak?
​
Ti hogy oldjátok meg, hogy közös időt töltsetek a párotokkal? Milyen új szokásokat vezettetek be az elmúlt év tavasza óta, amik lehetőséget teremtenek az együttlétre?

Nem az a helyzet, amire azt szokták mondani, hogy a hóhért akasztják. Egyszerűen arról van szó, hogy a férjemmel megnéztük a Párterápia című színházi előadást a Veres1 Színházban. Ez önmagában még csak számunkra lenne érdekes, hiszen egy jól sikerült, vidám együtt töltött este volt. Miért is írok erről? Két dolog miatt. Az egyik a párunkkal együtt töltött idő fontossága. Nem a napi rohanásban oda dobott félmondatokra gondolok, amik legtöbbször azzal kezdődtek, hogy elintézted, befizetted stb, hanem olyan időre, amikor csak a másikra figyelünk és mi is megélhetjük azt, hogy figyelnek ránk. Ez a napi rohanásban nem lehetséges. A színházban mi is az előadásra figyeltünk, de az oda vezető úton a szünetben és haza felé is beszélgettünk. Ezek a részek voltak a dedikált közös időnk. Ami segít nekünk és a klienseimnek is abban, hogy a 24 órába beleférjen a közös lét is, az az, hogy előre kitaláljuk és betervezzük. A spontaneitást és izgalmakat szeretők most hangosan felhördülhettek, hogy akkor ez már nem is olyan, mint régen. Valóban ez már 5-10-20 év együttélés után gyerekeket nevelve, háztartást menedzselve már valóban nem olyan, de legalább van. Ha nincs, akkor olyan érzésünk lehet, mint amit az egyik hozzám járó pár fogalmazott meg a kapcsolatuk állapotát feltáró kérdésemre, hogy lassan haldoklik. Még innen is lehet visszaközeledés egymáshoz és ehhez a szembenézés jelentheti az első lépést.

Tedd fel magadnak a kérdést, hogy a héten mennyi időt szenteltél a párkapcsolatod ápolásának. Ha keveset, akkor még nem múlt el ez a hét, van lehetőséged tenni.

A másik dolog, ami miatt akartam írni erről a színházi élményemről, az az, hogy néhány dolgot megosszak azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami a darabban játszódott, de a rendelőben az ülés alatt soha nem történik meg. Az ülés alatt a pár van fókuszban és a terapeuta csak rájuk figyel. Nem kritizálunk, minősítünk és bírálunk, hiszen pont azért fordulnak hozzánk a párok, mert érzik, hogy nehézségeik vannak és segítséget akarnak kapni ezek megoldásában. Az elfogadás és a megértés segíti, hogy őszintén kimondódhassanak a nehézségek, nehéz érzések.

Valójában létezik a paradox beavatkozás, amit a színházi darabban is láthatnak a nézők, a stratégiás irányzatnak köszönhetően. A célja az, hogy az erőforrásaink mozgósításával vegyük kézbe kapcsolatunk jó irányba kormányzását. Természetesen mi családterapeuták nem adjuk elő ezt ilyen teátrálisan, pedig a sikere a hitelességünkön is múlik.
​
Ami még nagyon különbözik a darab és a valóság között, hogy nem másfél óra alatt tud megjavulni egy párkapcsolati nehézség. Az előadás ideje arra viszont elég, hogy feltöltődjünk, kikapcsolódjunk, esetleg görbe tükörben lássuk a saját működésünket szerethető módon.

A viták és veszekedések mikéntjéről és a kapcsolatokra gyakorolt hatásáról is többször írtam már. Mielőtt az egyezkedést és a megoldások keresését elkezdjük, érdemes hátra lépni egyet és megvizsgálni, hogy ez e az a pillanat, ami erre a legalkalmasabb. Az elkerülők, most ne kiáltsanak fel, hogy ugye ők megmondták, hogy nem alkalmas ez a pillanat a csomók kibogozásához, csak az a baj, hogy nekik általában sosem alkalmas.

Amikor egy kapcsolati szempontból megterhelő helyzetbe kerülünk és elöntenek a negatív érzések, dühösek, haragosak vagyunk vagy félünk, vagy a társunk kerül ilyen állapotba, akkor nem segítenek a meggyőző érvek. Azért van ez így, mert érzelmi elárasztódás állapotában nem férünk hozzá a racionalitásért felelős agyterületünkhöz. Ilyenkor nem buták, makacsok vagy rosszindulatúak vagyunk, hanem érzelmileg túlterheltek. Ezt a túlcsordulást először le kell vezetnünk és csak utána érdemes hozzákezdeni a kölcsönösen elfogadható megoldások megkereséséhez. Hogyan csináljuk ezt? Fejezzük ki a negatív érzéseinket, természetesen úgy, hogy ezzel a másikat nem bántsuk. Ha dühösek vagyunk, akkor bokszoljunk bele jó erősen néhányszor egy párnába vagy vágjunk fát. Ha van még valakinek kézi vezérlésű habverője, akkor ez is megteszi. Most nyert csak értelmet számomra, hogy nagyszüleink háztartásában a mángorló és a köpülő milyen hasznos feszültséglevezető eszköz is volt. Ma már ilyen eszközök nem állnak rendelkezésre, ezért helyettük keressünk valamilyen fizikai aktivitást.
​
Ha kiengedtük a gőzt, akkor kezdjünk hozzá a megoldáskereséshez. Ha még akkor sem megy közös nevezőre jutni, akkor kérjünk segítséget.

A válás realizálása attól számítva, hogy a pár egyik tagjában megfogalmazódik ez a megoldási lehetőség is a kapcsolati problémák rendezésére, átlagosan két év.

A hozzám érkező párok ilyenkor azzal a céllal jönnek, hogy a válás megelőzhető legyen és megoldásokat találjanak a nehézségeikre. Sok esetben e közös munka meghozza a gyümölcsét és a pár együtt folytatja az életét, de már nem a régi módon, hanem változtatásokkal. Könnyű belátni ilyenkor még annak a félnek is, aki azt mondja, hogy legyen minden a régi, hogy a régi működési mód vezetett a válás gondolatához, ezért nem érdemes úgy folytatni, ahogy eddig csinálták.

Azt, hogy melyik pár esetében mi változzon, az nagyon egyedi, lehet, hogy a kapcsolati távolság lett túl nagy, az intimitás csökkent le, nehezen egyezkednek, kapcsolódási nehézségeik vannak, nem beszélik egymás szeretetnyelvét stb.

Ha a pár mégis a különválás mellett dönt, akkor a válás ideje alatt a mediáció eszközkészletét szoktam elővenni. Különösen abban a családban, ahol kiskorú gyerekek vannak, nagyon fontos, hogy az ő szempontjaik is számítsanak. Szülőtársakként a pár tagjainak a válás alatt és után is együtt kell működniük a maguk és gyermekeik érdekében.

A szülőtársi munkáról, már írtam. Gyakran csak a válást követő 2-3 év múlva kerül erre sor és ekkor a gyereke betegsége vagy viselkedés problémája hívja fel a figyelmet ennek szükségességére. Gyerek terapeuták is küldik ilyenkor a szülőket terápiába, mert a gyermek betegsége vagy nehéz viselkedése a szülők konfliktusának következménye is lehet.

A válás utáni feldolgozó munka még akkor is, ha a párnak nincs közös gyermeke, abban segít, hogy értsék azt, hogy hogyan jutottunk el idáig. Mi volt a saját működésemből, ami segítette vagy nehezítette az együttélést. A szétválás mindig egy veszteség is. Új kapcsolat kezdése előtt érdemes elgyászolni a régit.
​
A válás érzelmileg megterhelő időszakában is segítséget kaphatnak a párok.

Felmérések szerint átlagosan 7 percet beszélgetünk a gyerekeinkkel egy nap. Ha szeretnél pontos képet kapni, hogy nálatok ez hogy van, akkor gondolj vissza a z elmúlt néhány napra vagy figyeld meg a következő 2-3 napban.

Miért van ez? Elég-e ez? Hogy lehetne másként?

Kapcsolataink erősítéséhez, építéséhez időre és a társunknak adott figyelmünkre van szükség. Nem számít figyelemnek az, ha hümmögünk ugyan, de közben a telefonunkat nézzük, vagy írunk a számítógépünkön. A kötődés mindannyiunk elemi szükséglete. Az, hogy elfogadnak, szeretnek, kapok választ a kérdéseimre az egészséges élet feltétele. A család a regenerálódás és a feltöltődés színtere kellene, hogy legyen. Ehhez az kell, hogy otthon megtapasztaljam, hogy fontos vagyok, a nehézségeimmel hibáimmal együtt is elfogadható vagyok és kapok támogatást és segítséget, ha problémáim vannak. A bennem lévő érzések megosztásához biztonságos, védett légkörré van szükség. Ennek kialakításához nem elég a 7 perc.

Ha az önvizsgálatunk során arra jutottunk, hogy keveset beszélgetünk a gyerekeinkkel, akkor már tettünk egy lépést a megoldás felé. Ingerelárasztásos világunkba tudatosan kell keresni a lehetőséget, hogy teret, időt tudjuk szentelni azokra, akiket szeretünk. A közösen végzett tevékenységek segíthetnek abban, hogy kialakuljon a párbeszéd. Közösen főzhetünk vagy barkácsolhatunk. A közös tevékenység közben ugyan az operatív dolgokról folyik az eszmecsere először, de alakulhat úgy, hogy a mosogatást, teregetést befejezve még leülünk egymás mellé és tovább beszélgetünk. Ahogy hidegebre fordul az idő egy tea elfogyasztása mellett is előkerülhetnek a gyerekeinket aktuálisan foglalkoztató témák. Sokszor a megosztás a fontos és nem is az, hogy megoldásokat javasoljunk.

Ha azt érzed, hogy nehezen kapcsolódsz a gyermekedhez és nem tudod, hogy van és milyen dolgok foglalkoztatják, akkor gyere el egy szülő gyerek kapcsolaterősítő folyamatra. A 10 alkalmas önismereti utazás segít, hogy a gyermekeddel őszinte, bizalomteli kapcsolatba kerülj. A családi minták és szokások is előkerülnek a közös munkában. Ha szükség van rá, akkor új szokások kialakítását és a titeket már nem szolgáló minták átírását is segíti a folyamat.

A gyerekek életkorának megfelelő feladatok közös megoldása során biztonságos kötődés és őszinte bizalomteli beszélgetések élményét élhetitek át. Megtanultok közösen ellazulni. Alkalmanként 1,5 órát dolgozunk együtt. A hétről-hétre való közös munka segít kialakítani az egymásra figyelés és a kölcsönös támogatáskérés és segítségnyújtás képességét is.

Megérkezett az ősz, a természet is támogatja azt, hogy befelé figyeljünk, tanuljunk magukról és a számunkra fontos kapcsolataink működéséről. 

Rajtam a terapeután kívül még legalább egy családtag szükséges ahhoz, hogy dolgozni tudjunk a változáson. Azért írok most erről, mert sokszor keresnek meg kliensek, hogy ők szeretnének jönni, de a párjuk nem, vagy a párjuk még igen, de a kamasz gyerekük, akivel pedig a probléma van, no ő egyáltalán nem hajlandó eljönni. Fontos, hogy a családot a családtagok együtt csinálják és ha nem mennek jól a dolgok, puskaporos a levegő, azért nem egy ember a hibás, sőt senki nem hibás.

Szerencsés esetben az összes együtt élő családtag érzi és ki is fejezi, hogy tenni kell valamit, mert a régi módon már nem tudunk jól működni. Van olyan eset, amikor érzik ugyan a családtagok, hogy rossz a hangulat otthon, de úgy gondolják, hogy a másik a hibás, változtasson ő.

Az olasz családterapeuták azt vallották, hogy az jöjjön a családterápiára, aki motivált. Ha ez egy ember a családból, akkor vele dolgoznak. Érdemes elkezdeni így is a munkát, mert egy ember változása is hat az egész családi rendszerre. A többiek, már nem tudnak a régi módon reagálni. A tapasztalatom az, hogy néhány ülés után a távolmaradók is bekéredzkednek a terápiára. Érdeklő őket, hogy mi történik ott, vagy csak el akarják mondani az saját álláspontjukat.

A hat év alatti gyerekeket nem szoktuk elhívni az ülésekre, mert nekik még megterhelő 1.5 órát figyelni. Ugyan a családi történések koprodukció eredményei, a felnőtt családtagok felelőssége és feladata annak jó működtetése. A nehézség jellege is módosíthatja, hogy hány családtagot hívok a terápiás ülésre. Ha fiatal felnőttek leválását, önállósodását kell segíteni, akkor a szülőpárral dolgozom együtt, hiszen ennek a családi életciklusnak a feladata a felnövekvő gyerekek kibocsájtása mellett a párkapcsolat megújítása, az egymáshoz való visszaközeledés is.

Az is előfordul, hogy még a nagyszülők is részesei a folyamatnak vagy meghívom egy ülésre őket akkor, ha együtt élnek vagy nagyon közel laknak a fiatalokhoz és a viszony valamilyen szempontból változtatásra szorul.
​
Ha bizonytalan vagy abban, hogy a nehézségedre a családterápia nyújt-e megoldást, akkor keress meg és szívesen átbeszélem veled ezt a kérdést. 

Nemrégiben a generációs különbségekről olvastam egy könyvet. A reális nehézség mellett, amiket a könyv is hosszasan sorolt és valóban nehezítik a generációk közötti kapcsolatot, inkább arra figyeljünk, hogy minél több közös időt töltsünk a másik generációhoz tartozó családtagjainkkal és barátainkkal. Így a kölcsönös adok-kapok közben a szakadékok fölé talán hidat sikerül építenünk. A különbözőségekből a generációk között akad bőséggel, de lehet a hasonlóságokat és a kapcsolódás lehetőségét is keresni. A kapcsolódást segítheti pl. a közös érdeklődés.

A fiammal az elmúlt héten édesanyámhoz egy Alföldi kistelepülésre utaztunk. A fiam kosárkötést tanult egy 76 éves többszörösen kitüntetett és elismert népi iparművésztől. Még az elmúlt évben ismerkedett meg a fiam Kanalas János mesterrel. Édesanyám ismertette őket össze, mert János bácsi is tart madarakat és a fiam is igazi madár bolond. Az ismeretség után jött az ötlet, hogy a fiam szívesen tanulna kosárkötést. Örültünk, hogy a mester, aki több mint 20 évig tanított, de már nem nagyon fogad tanítványokat, esetleg felnőtteket, vállalta Boti tanítását. A fiam minden együtt töltött nap után elfáradva, de nagyon lelkesen jött haza és nem csak az elkészült kosarak miatt, hanem azért is mert a közös tevékenység közben nagyon sokat beszélgettek a kosárkészítés, madarak és állatok mellett az élet mindenféle dolgairól. a 13 és a 76 éves nagyon jól érezte magát egymás társaságában. A fiatal egy új ismerettel gazdagodott, az idős pedig tovább tudta adni a tudását.

Amíg a fiam kosarat kötött, addig édesanyámmal a ház körüli teendőket végeztük. A húsboltba is elmentünk, ahol a 20 év körüli vidám hentes legénnyel is beszélgettünk vásárlás közben. A boltot még a nagypapája nyitotta és édesanyám az egészsége felől érdeklődött. A hentesfiú elmondta, hogy nincs nagy baj a nagyapja egészségével, mert évek óta minden pénteken este együtt kártyáznak és ha hét közben panaszkodik is kicsit az idős ember, péntekre mindig rendbe jön.

Az elmúlt héten két jó példát is láttam arra, hogy ha a különböző generáció képviselői nyitottan és érdeklődéssel fordulnak egymás felé, akkor kölcsönösen tudnak adni egymásnak.
​
Neked milyen jó tapasztalataid vannak a nálad idősebb vagy fiatalabb generációval való együttműködésről?

Mit tehetünk, ha a családunkban a gyerekek abba akarják hagyni a sportolást, zenetanulást vagy akármilyen eddig évek óta űzött kreatív tevékenységet?

Felnőtt stressz- vagy konfliktuskezelő csoportjaimban többször hallottam résztvevőktől, hogy gyerek korukban tanultak valamilyen hangszeren pl: gitároztak, vagy űztek valamilyen sportot és milyen kár, hogy abbahagyták. Szemrehányást fogalmaznak meg szüleik felé, hogy miért nem mondták, ne hagyják abba, mert akkor felnőtt korukban lenne mivel levezetni a feszültségüket. Ha nem a szülőket, akkor magukat hibáztatják, hogy nem tudtak elég kitartóak lenne valaminek a megtanulásába.

Mit érdemes tenni ilyene esetekben?
Erőltetni semmi képen nem érdemes, mert a kamaszokban, de még a kisebb gyerekekben is könnyen megszületik az ellenállás. Nehogy már más mondja meg nekem, hogy mit szeressek, majd én tudom.

Először is különválasztanám a sport tevékenység abbahagyását, más kreatív hobbi tevékenységektől. Nem azért, mert az egyik fontosabb lenne, mint a másik. A stresszkezelés szempontjából egész életünkben elengedhetetlen, hogy fizikai energiáinkat töltsük. Ez az a tevékenység, amit nem lehet abbahagyni. Lehet azonban mást, hozzám jobban passzolót, több siker élenyt nyújtót vagy izgalmasabbat vagy olyat választani, amit a barátom is űz. Érdemes megosztani a gyerekinkkel a mi sporttal kapcsolatos élményeinket. Mit szerettünk abban a korban, amiben most ő van? Mi volt a nehéz benne? Miben voltunk ügyesek és miben derült ki, hogy nincs érzékünk hozzá. A beszélgetésben térjünk rá arra, hogy mi az oka annak, hogy változtatni szeretne. Nincs sikerélménye? Fáradt? Bántják a többiek? Unalmas? Mihez lenne jobban kedve? Van e olyan körülmény, amit, ha megváltoztatunk, akkor továbbra is szívesen járna. Saját példámból tudom, hogy kevés labdaérzékkel is kézilabdáztam, mert jártak a barátnőim is. Kiderült, hogy kapusnak még elég jó vagyok egy iskolai csapatban.

Új sportot választani úgy segíthetjük a gyerekeinket, ha elkísérjük őket, hogy megnézhessenek egy edzést és kipróbálhassák.
Ha a fáradtság miatt szeretnék off-olni (ahogy a mi családunkban a gyereke mondják) a sportolást, akkor a napirendjük közös átvizsgálásával más tevékenységek elhagyását vagy lecsökkentését próbáljuk meg.

Természetesen akkor várhatjuk el a gyerekeinktől, hogy sportoljanak, ha ebben mi is ezt tesszük legalább heti 3 alkalommal.
A másik neuralgikus pont a zenetanulásban a szolfézs. A fiam 2. osztályban kezdte a szolfézst és már vagy 2 éve abba akarja hagyni. Most 7. osztályos. Szinte az egész osztálya elkezdte, de az elmúlt tanévben már csak 8 gyerek tartott ki. Eddig még sikerült átlendítenünk, de jövőre már nem jár. A hangszeres óráit tudja folytatni. Ez a most fiatal felnőtt lányomnál is megtörtént, de végül ő tett alapvizsgát és csak remélni tudjuk, hogy ha majd szükségét érzi vagy valamilyen hangszer megtetszik neki és játszani szeretne rajta, akkor előveszi ezt a tudását.

Nem az erőltetés és nem is a meggyőzés, ami segít hasonló helyzetekben, hanem a megértés a probléma komolyan vétele és az együtt gondolkodás a gyermekünkkel.  
​
Ti hogyan segítitek át a gyermekeiteket ilyen helyzeteken? Szülőként hogyan tudtok együttműködni a megoldáskeresésben?

Dédszüleink idejében még természetes volt és most megint találkozhatunk olyan családokkal, ahol több generáció él együtt. Azt szoktam mondani, hogy akik tőlem segítséget kérnek, azoknak az életében valami nehézség van, de biztosan sokan vannak, akik tudják ezt jól csinálni, csak ők nem keresnek fel engem. A hiányok és nehézségek azonban arra ösztönöznek, hogy keressük azt, hogy mit tudunk tenni, hogy megelőzzük a nehézségeket.
A saját ismeretségi köröm és a klienseim folytatott közös munkám tapasztalataiból most azt szeretném összegyűjteni, hogy mi segíti több generáció egy családban élését úgy, hogy az több örömöt és erőforrást jelentsen, mint nehézséget. A keretek és az együttélés szabályainak tisztázása és folyamatos egyeztetés megkönnyítheti a mindennapokat. Az együttéléseknek több fajtája létezik pl.: egy telken két ház vagy egy oszthatatlan otthon egy fürdőszobával. Lesznek olyan pontok, amik bizonyos formájú együttélésekre nem alkalmazhatók.

1.     Még az összeköltözés előtt érdemes végig gondolni, hogy miért szeretnének együtt élni a családtagok. A felnövekedett gyerekek kirepültek és önálló életet éltek eddig, de családot szeretnének allapítani és gyermeket nem szeretnének albérletben vállalni. Az idős szülők már nem tudnak vagy nehezen gondoskodnak magukról. Ez és még sok más érv kényszerítő jellegű, ha csak ilyen szempontokat találunk és amúgy nem jutna eszünkbe összeköltözni, akkor ez lehet, hogy nem biztosít majd elég allapot az együttéléshez. Ilyenkor érdemes meggondolnunk, hogy vannak e más alternatíváink. Idős szüleinkről gondoskodhatunk a testvéreinkkel megosztva, ha nem túl nagy a távolság közöttünk és vannak testvéreink.

A szabad választás oldalon is legyenek érveink. Az unokákkal szeretnénk sok időt együtt tölteni. Tisztázzuk, legalább magunkban, hogy mennyi az a sok. A nagyszülők legalább vigyáznak a gyerekekre, ha betegek, kettesben szeretnénk lenni, szeretnének utazni vagy dolgozunk. Tudatosítsuk magunkban, hogy a szüleink idős kora, betegsége vagy más elfoglaltsága miatt, nem mindig tudnak rendelkezésünkre állni, nekik is van saját életük.

Közös családi vállalkozásunk van és így egyszerűbb működtetni. A különböző szerepeink könnyen összemosódhatnak pl: egyszerre vagyok a szüleim gyereke és az alkalmazottja vagy szüleim gyereke és főnöke, férj és főnök stb. Külön szakirodalma van a családi vállalkozások családterápiájának. Vajon miért?


2.     Miről vagyok hajlandó lemondani és milyen előnyöket várok az együttéléstől? Mihez ragaszkodok?  
Közös háztartást vezetünk és lemondok a főzésről, mert amúgy sem tudok vagy nem szeretek. Elő fordul majd, hogy olyat is meg kell ennem, amit nem szeretek.

3.     Hogyan osztjuk meg a költségeket? Még két külön álló ingatlan esetén is, amelyik egy telken áll, lehetnek közös költségek pl: kert karbantartás. Közös lakóépület esetén a rezsi és az egyéb közös kiadások elosztását kell pontosítanunk.

4.     Hogyan osztjuk el a közös feladatokat. A mindenki azt gondolta, hogy valaki meg fogja csinálni, de senki nem érezte magát valakinek, félreértéseket okozhat. Ki nyírja és mikor a füvet, ki takarít a kutya után és ki húzza ki a kukát.

5.     Ha az együttélés nem válik be, konfliktusokat generál vagy valakinek megváltozik az élethelyzete, van e B tervünk?

6.     Összeköltözéskor a fiatal pár azon tagjától, aki eredetileg nem tartozott a családhoz, több alkalmazkodást kíván.  A családdá válás életciklusának fontos feladata a hozott szokásainkból egy saját szokásrendszer kialakítása. Ha két felnőtt között zajlik ez a folyamat, akkor az sokszor egyszerűbb, mint ha az egyik szokásrendszert nem egy ember képviseli, hanem három.

7.     Ha válás után költözünk vissza a gyerekeinkkel a szüleinkhez vagy az egyik már megüzvegyült szülőhöz, akkor fontos előre tisztázni azt is, hogy eljöhet az az idő is, amikor új párt találunk magamnak. A kezdeti összekapaszkodás egy új pár megjelenésekor terhessé válhat. Az idős szülő pedig a cserben hagyatottság érzését élhet át. Ha nem történt meg a szülőkkel a partneri viszony kialakítása, akkor az alá-fölérendeltség konfliktusokat okozhat. pl.: A szülő befolyásolni akarja a párválasztást.

8.     Próbáljuk ki az együttélést 1 évig egy bérelt otthonban. Felfoghatjuk ezt úgy is, mint az együttélés próbája. Az egy év letelte után az együttélés több pozitívumot hozott, mint negatívumot, akkor vágjuk bele.

Érkeznek hozzám olyan párok, akik már elváltak, de közös gyermekük van. Őket gyakran a gyerekorvos vagy a gyermekpszichológus küldi. A gyerekek tünetei, betegsége vagy viselkedési problémája jelezheti, hogy a környezetében lévő felnőttek valamit nem tudnak jól csinálnak. Szülőtársi szerepükön dolgozom velük. Attól, hogy nem alkot már párt ez a két felnőtt, még elengedhetetlenül fontos, hogy kiegyensúlyozott kapcsolatban, békességben éljenek és képesek legyenek az együttműködésre. A gyerekeknek, hogy egészséges felnőtt váljon belőlük, szükségük van mindkét szülő szeretetére, támogatására, gondoskodására és az általa nyújtott mintára is.

Miért olyan nehéz szülőtársként a békés kapcsolat, egyezkedés és kompromisszumkészség? Azt tapasztalom, hogy a hozzám érkező szülőtársak között nagy a feszültség. Lehet, hogy már több év telt el a szétválás óta, de a válást megelőző konfliktusok okozta sérüléseket és a szétválás okozta veszteséget nem az idő oldja meg, hanem a sérelmek és az ezzel járó érzések kimondása és kölcsönös elismerése. Annak kimondása, hogy mi hiányzott, mi volt nehéz és mit nem tudtam kérni. Elismerni azt is, amit én nem tudtam megadni, amikor megbántottam a másikat vagy a viselkedésemmel méltánytalanságot követtem el. Látni a saját részem a konfliktusokban.  Mivel járultam hozzá és a nehézségeinkhez. Azért is olyan nehéz ez, mert az elszenvedett sérelmek miatt inkább lezárnak a felek. Gyakran a kommunikáció is megszakad és a gyereket használják „postásnak”. A szülők között őrlődő gyerek lojalitás konfliktusba kerül, hiszen legtöbb esetben mindkét szülőjét szereti és mindkettőhöz ragaszkodik.
​
A válási veszteség feldolgozása után lecsapolódnak a nehéz érzések, megszűnik a bűnbak gyártás, az egymás hibáztatása. A kialakuló új egyensúly nem csak a gyerekeknek segít, de tehermentesíti a szülőket és az új társakat is, ha már vannak.